ÚTON HAZAFELÉ

  A Borsod-VOLÁN távolsági járata lassan gurult ki a buszmegállóból, utasai közt jómagammal. A kisváros főutcája mentén még felfedezni véltem néhány ismerős arcot, amint esernyőiket előkapva, kapucnijukat fejükre hajtva fogadták a hirtelen jött esőt. Csendes szemerkélésnek indult, de alig értünk ki a lakott területről, máris szeles zivatarba csapott át. Ezt látva nagyot sóhajtottam, és magamban imádkozni kezdtem, hogy nehogy otthon is ilyen barátságtalan körülmények fogadjanak.
  Az óriási panoráma ablakon kifelé bámulva elém tárult a síkság. Szántóföldek végeláthatatlan sokasága, a barna, a sárga és a zöld lehető legfakóbb árnyalataiban terültek el, ám amint víz érte őket, mintha csak ódon perzsaszőnyegeket látnék, színeik felélénkültek, életre keltek. Az erős szél alaposan megmozgatta a karcsú nyárfákat és a magasra nőtt cserjéket, leveleik macskaszemekként villogtak a homályban. Ez az állandóság egy idő után talán unalmas is lehetne, ha nem szakítaná meg egy igen tekintélyes megyehatár: a Tisza. Zavaros vizének szintje félelmetes magasságokba emelkedett már így is. Alig volt merszem lenézni, belegondolva a korábbi árvizekbe, de amilyen hamar ideértünk, olyan gyorsan el is hagytuk a hidat, és ezzel együtt a félelmem is elpárolgott. A folyó túloldalán folytatódott a puszta távolba tartó látványa. Sehol egy domb, nemhogy még hegyek! Csak a sík terep. Roppant elkeserítő, addig, amíg el nem érjük Matyó-földet - igaz, annak is a túlsó végét. A messzeségben felderengenek Észak-Magyarország óriásai, a hegyek.
  Ujjongva, mint egy kisgyerek, rátapadok az ablaküvegre és addig vigyorgok öreg, jól ismert cimboráimra, míg el nem feledtetik velem az Alföld egyhangúságát. Az átszállóhely még egy órányira van, ennyi időm maradt csodálni a kicsipkézett hegységeket. Az eső még mindig zuhogott.
  Betontenger következett; elértük a borsodi megyeszékhelyet, ami egyet jelentett azzal, hogy el kell szakadnom a busz nyújtotta melengető kényelemtől, és ideje váltanom. Ma már utoljára buszozom.
  Ahogy kiértünk a városból,legnagyobb meglepetésemre felszakadozott a felhőzet, és előbújt a Nap, aranyló fénnyel elárasztva az ismerős lankákat és a dombok közt megbúvó vikendházakat. A hegytetőn komótosan legelésző lovak látványa megmelengette a szívemet. Minden, ami eddig egyszerűen zöld volt, most smaragdszín fényben ragyog. Olyannyira belemerültem a látványba, hogy majdnem elfelejtettem a megfelelő helyen leszállni. Azért mégiscsak sikerült.
  Hátralévő rövidke sétámon végig azon jártak a gondolataim, hogy ha nem hegyek közt születek, hanem az Alföldön, biztos másként éreznék a vadregényes táj iránt. Ha viszont így történt volna, most biztosan máshogy nézne ki egy utam hazafelé.