1. RUFTI- HAJTÁS


  Két kutya ugrándozik és szaladgál a ritkás fűben. Nyelvüket kinnfelejtették a rohanás hevében, s az most kajla füleik társaságában röpköd utánuk. Boldogok, hogy kis gazdájuk felügyelete mellett levezethetik a fölös energiáikat, kedvükre bolondozhatnak, míg le nem száll az éj. Tudják, hogy ez hamar bekövetkezik, úgy hogy minden percet kiélveznek.
  Az áprilisi alkonyat gyönyörű vörös, rózsaszín és narancssárga színekben játszott az égen, varázslatos fényekben fürdetve a környéket. Csípős, hideg szél fújt be a dzsekim alá, így jobbnak láttam összehúzni magamon. A város felé néztem, mire furcsa érzésem támadt, ami nem hagyott nyugodni. Úgy döntöttem, visszahívom a kutyákat, és inkább bemegyek. A két eb vonakodva bár, de kifulladva és elégedetten kocogott a helyére. Még egy pillantást vetettem a városban magasodó panelházakra, majd beléptem a házba és behúztam magam után az ajtót.
  Lerúgtam a cipőmet és épp egy forró, izomlazító fürdő lebegett lelki szemeim előtt, mikor a mobiltelefon a zsebemben SMS-t jelzett. Mire elolvastam, a fürdőzés reménye szertefoszlott. Az üzenet Dylan-től jött, és meglehetősen kétségbeesettnek hatott:
„Segíts, Angie! Meglógtak a ruftijaim, és nem tudom egyedül becserkészni őket. A városi Posta parkolójában vagyok, muszáj idejönnöd. Kérlek, siess!!!   Dylan”
  Hát ez remek - most aztán rohanhatok. Keresni kezdtem anyut, a konyhában rá is találtam. Gyorsan elmondtam, hogy D. megint mit ügyeskedett össze, és el is kéredzkedtem, hogy segíthessek neki.
 - Miért nem segít neki Moose vagy Nate? – értetlenkedett anyu.
 - Te is tudod, hogy ha D. ruftijaival van gond, akkor ők ketten már a fülük botját se mozdítják! A legutóbbi eset bőven elég volt nekik. – Tisztán emlékeztem Nate gyilkos tekintetére és Moose undorral teli arckifejezésére, amint a három kópét halásszák ki egy kukából, miközben Dylan egy oszlophoz kötözve mentegetőzik, mondván, ő egyedül is elbírt volna velük, ha nem találnak a szemét között egy gigantikus hosszúságú, összegubancolódott fogselyemszálat, amivel villámgyorsan csapdába ejtették őt. Na, ezért nem segített most D.-nek egyik srác sem.
  Ez közben anyának is eszébe juthatott; láttam felcsillanni a szemében a hirtelen megvilágosodás szikráját. De ez még nem jelentett semmit - azért, hogy elmehessek, további puhításra lesz szükség, és némi elővigyázatosságra.
 - Azért engem kért meg segíteni – folytattam a győzködést -, mert rajtam kívül mindenki másnak van valami dolga. – Igazából nem tudtam, D. honnan vette, hogy nekem nincs éppen semmi elfoglaltságom, legalábbis semmi fontos. Tulajdonképpen abban sem voltam biztos, hogy a többiek pont most nem érnek rá. Annál valószínűbb volt, hogy ők is ugyanúgy állnának a helyzethez, mint a fiúk. Viszont erre később is kaphatok választ, feltéve, ha anyu beadja a derekát, és elenged.
  Ő csak állt, és alaposan végigmért. Próbáltam minden porcikámmal sugallni felé, hogy mennyire szeretnék segíteni Dylan-nek, és hogy tudnék is. Tekintete gyanakvó volt, aztán nagyot sóhajtott, és engedett tinédzser lánya kérlelésének.
 - Rendben van, elmehetsz. De Angie: most fél hét van, és ha nem érsz haza legkésőbb fél nyolcra, én...- elővette legszigorúbb pillantását, amitől a hideg futkosott a hátamon. Jól megtanultam tizennégy év alatt, hogy Magdalenával nem szerencsés ujjat húzni, így csak hevesen bólogattam.
 - Úgy lesz! Sietek, és hazaérek időben, ne aggódj! – hadartam.
 - Ajánlom is – mondta. – Ja, és szerintem ha mindenképp rohannod kell, érdemes biciklivel menned.
 - Oké!
Egy pillanatig csend volt, aztán eszembe jutott, hogy még valamit meg akartam tudni.
 - Anyu! Nem érzel valami... valami furcsát? - kérdeztem.
 - Mire gondolsz, kicsim?
 - Nem is tudom, például... nem akar elgázolni egy autó a körforgalomnál, vagy... nem csöppenek véletlenül egy éjszaka tevékenykedő betörő banda eddigi legnagyobb rablásának kellős közepébe? Csak hogy tudjam, ha valami ilyesmi van készülőben... – a szám akaratlanul is alig látható félmosolyra húzódott. Nem kötekedésnek szántam a kérdésemet, de még a saját fülemnek is úgy hangzott, mintha ez lett volna a fő célom.
Ezt anyám is észrevette, és egyáltalán nem tetszett neki.
 - Angie, kismilliószor figyelmeztettelek már arra, hogy mások képességeibe nem illik belekötni! Az, hogy neked még nincs saját erőd, nem hatalmaz fel arra, hogy így kötekedj a többiekkel, mert a végén még ellened fordítják a hatalmukat, és akkor aztán bajban leszel.
  Utáltam, mikor ezzel érvelt. Egyáltalán nem éreztem igazságosnak, hogy ilyen selejtes vagyok. Ugyan a többi levián sem kérkedett az adottságaival, mégis mások voltak, mint én: magabiztosabbak, kiegyensúlyozottabbak, határozottabbak, a fizikai megjelenésük is lehengerlő, és még sorolhatnám. Mind e mellé még ajándék csúcs szuperképesség is járt, ki ne felejtsem. Egyszerűen jobbak. Pedig ugyanazok vagyunk. Én mindig is teljesen hétköznapinak éreztem magamat közöttük. Tíz éves koromtól- mikor először kellett volna jelentkeznie az erőmnek, de nem történt semmi, a családom legnagyobb bánatára- érzem úgy, hogy talán én soha nem is leszek vérbeli levián. Talán soha nem lesz semmilyen különleges képességem, amire büszke lehetek, ami kisegíthet a bajból. Talán soha nem lesz teljes az életem, és mindig ilyen félénk, egyszerű, határozatlan, vagyis hétköznapi maradok. Akkor sem tagadnának ki, semmiképpen sem, de egész hátralévő életemre meg lennék pecsételve. Ujjal mutogatnának rám: „Nézd, az ott Angel, akinek nincs hatalma!” vagy „Nem is olyan angyali, hisz hogy lehetne az képesség nélkül!”
  Túlságosan is belemerültem a gondolataimba, és egyszer csak valaki megrázta a vállamat. Felnéztem, és anya várakozó pillantásával találtam szembe magamat. Gyorsan magamhoz tértem, az eddig valószínűleg szimplán komor arckifejezésem haragossá vált.
 - Ha most megnyugszol, és újból felteszed a kérdésedet, de normálisan, akkor talán válaszolok is rá. Ha tovább duzzogsz, akkor jótanács nélkül rohanhatsz Dylanhez – jelentette ki. Természetesen kíváncsi voltam arra, hogy vajon milyen veszély fenyegethet ma este, vagy fenyeget-e egyáltalán, így elengedtem magamat. Nagyot nyeltem – a torkom teljesen kiszáradt, a nagy önsajnálat közepette a levegőt a számon vettem. Lehunytam a szememet, kicsit megráztam a fejem. Ettől kijózanodtam, és visszatértem a valóságba. A konyhában állok a szekrény mellett, anyuval szemben, miközben az óra már háromnegyed hetet mutat, és ha nem sietek, a ruftik teljesen elveszítik a fejüket, és a végén még otthagyják szegény Dylant!
 - Ne haragudj. Azt akartam tudni, hogy eshet-e valami bajom még a mai nap folyamán? – kérdeztem jóval udvariasabban és tisztelettudóbban.
  Természetesen a hatás nem maradt el; anyu készségesen válaszolt.
 -  Ha vársz még egy pillanatot, kiderítem, szívem – mondta, majd mutatóujjával csöndre intett.
  Elhallgattam. Maddie koncentrált, erősen koncentrált. Éreztem a levegőben az erő használatának szokványos, vibráló feszültségét, és vártam. Szinte láttam magam előtt, ahogy a tudatában keresgél a személyek között, míg rám nem talál. Akkor aztán csak arra figyelt, hogy engem látván milyen veszélyekre figyelmezteti őt agyának egy elkülönített zuga, amit teljes mértékben a képességének szentelt. Nekem csupán annyi volt a dolgom, hogy lehetőség szerint nem mozdultam és csöndben maradtam; ezzel segítettem a leginkább, szóval ezt tettem. Mikor éreztem, hogy elszakadt tőlem, akkor sem mozdultam, mert láttam rajta, még mindig transzban van, még kutat valami után. Tudtam, ha továbbra sem zavarom meg, akkor bármit is csinál éppen, sikerül tökéletesen befejeznie. Így gondolataim elkalandoztak, és mikor szabadjára engedtem a tudatomat, éreztem, hogy anyu nem tart vissza. Tehát biztos lehettem abban, hogy már nem rám fókuszál.
  Eszembe jutott, hogy az anyám milyen szerencsés, és ugyanakkor mennyire pórul járt. Akár csak jónéhány másik levián, Magdalena is összetett képességekkel rendelkezett: megérezte a veszélyt, ha egy kicsit jobban utánanézett – mint most -, és jócskán jutott neki a gyógyítás erejéből is. Ez utóbbit a nagymamámtól örökölte, akinek csak ez az egy hatalma volt. Ha valakinek csak egy képessége van, akkor azt kis gyakorlással tökéletesen és maximális szinten ki tudja használni, mint például a nagyi. Ha valaki „kevert”, vagyis egyszerre két erővel rendelkezik, akkor soha egyiket sem fogja tudni teljes mértékben elsajátítani, mindkét képességnek csak a töredékét használja fel. Tehát szerencsés, mert kétféle ereje van, viszont szerencsétlen, mert egyik hatalma sem teljesedik ki sosem. Volt már arra példa, hogy valaki kevert-levián lévén két képességgel rendelkezett, de az egyiket sikerült valahogy hatástalanítania egy időre, így a másikat teljes valójában uralhatta. Sőt, a kettőt tudta váltogatni. Magdalena erre nem képes, ez nagyon ritka jelenség. Tudomásom szerint csak kétszer esett meg varázslatos történelmünk során; az első egy idős, kevert-levián férfi volt. Sigfriednek hívták – ő volt az üknagyapám. Negyven éves korában jött rá, hogy nem muszáj állandóan kétfelé szakadnia, gyengébbnek lennie.
  A második levián még igen fiatal volt, mindössze tizenhét éves. A barátaival kísérletezgettek az erejükkel, és véletlenül sikerült hatástalanítaniuk 4 órára a fiú telepatikus képességét, így az addig kiélvezhette az animáguskodás teljeskörű hatalmát. Ezt az esetet mindössze a fiú egyik naplóbejegyzése támasztja alá, más nem. Bezzeg az üknagyapám! Óriási hírnévre tett szert a fajtánk köreiben. Ő nem pazarolta ezt a csodát holmi titkos bejegyzésekre. Ezt eltitkolni? Sokáig úgysem sikerült volna.
  Ekkor anyám megrázta magát, mintegy lerázva magáról a mágiát. Kinyitotta a szemét, és mosolyogva nézett rám.
 - Dylan el sem tudja képzelni, hogy miért nem vagy még ott, hogy lehámozd a fáról, amihez a három vakarcs hozzákötözte – kuncogott. – Szerintem tényleg jobb, ha sietsz. Egyébként valamit nem értek. Ha eléggé koncentrálna, gond nélkül keríthetne egy élesebb fémdarabot, amivel elvághatná a köteleket. Akkor miért hív téged?
 - Ezt én sem tudom. De Dylan már csak ilyen: addig még eljut, hogy a zsebéből a kezébe vonzza a mobilját és SMS-t írjon, de az már túl sok fejtörésbe kerülne neki, hogy kiszabadítsa magát – bosszankodtam. Lényegében feleslegesen megyek oda! Bár elkellhet neki még két kéz a ruftik befogásánál... Igen, ez biztos. Szóval muszáj sietnem.
 - Kicsim, nem csak ahhoz kellhet segítség, hogy kijusson... – Közben anyu is rájött arra, amire én.
 - Igazad van. Megyek is! Ne félj, hazaérek... ööö... körülbelül nyolc órára, úgy látom – mondtam az órára nézve. Ő is ránézett, és felszisszent.
 - Ilyen sokáig még sosem tartott a keresés! Azt hiszem, öregszem... – mosolygott.
 - Ugyan már, anya!
 - Jól van, jól van. Csak menj! És nyolcra itthon legyél nekem – mondta.
 - Rendben van. Sietek vissza! – Cuppanós puszit nyomtam az arcára, majd kiviharzottam.
  Az előszobában azonban megtorpantam. Élénk kék csomagolást láttam villanni a kis asztalkán. Felemeltem; csokoládé volt, a kedvencem. Gyorsan zsebre tettem – hátha később megéheznénk Dylannel a nagy hajszában.
  Kint sötét volt. Az utcai lámpák már égtek, óriási árnyakat vetve a házak, autók és bokrok mögé. Az égen megszámlálhatatlan csillag ragyogott, mintha valakinek sikerült volna porrá zúznia több milliónyi gyémántot, és az így keletkezett port az égboltra szórta volna.
  A ház falának támasztva állt a biciklim. Isten tudja, milyen rég nem ültem már a nyeregben. És most egészen a belvárosba kell kerekeznem! Holnap reggel meg sem lepődöm majd a lábaimra kiterjedő izomlázon. Felültem, és sietősen elkezdtem tekerni. A ruftik már minden bizonnyal eszüket vesztették; ilyen sötétben ez az elvárható reakció tőlük. Az éj leple alatt még a szokásosnál is őrültebbek, ami nem jelent semmi jót. Magamban Dylant szidtam. Ha valaki nem bír velük, az minek tartja őket?!
  Egész tempósan haladhattam, mert kis idő elteltével már a körforgalomnál jártam. Pár autón és két gyalogoson kívül egyáltalán nem volt forgalom. A többi tini biztos otthon tunyul a tévé előtt, zenét pedig egyik bárból vagy diszkóból sem hallok kiszűrődni. Ezért ilyen néptelen a város – nincs miért kijönni. Ezen a szakaszon hamar átjutottam, és hamarosan a főutcán tekertem fölfelé.
  Mire észbekaptam, már a megbeszélt helyen voltam, a városi Posta mögötti parkolóban. Letettem a kerékpáromat, D.-t keresve végigpásztáztam a helyet. Tízméterenként egy-egy lámpa állt, gyér, fehér fénybe borítva a parkolót. Összesen három autó állt itt, egymástól jó messzire voltak. Dylant sehol sem láttam.
  Már épp indultam volna, hogy körbejárjam az épületet, mikor tőlem balra valami hatalmas robajjal felborult. Odanéztem, és már meg is láttam, amit kerestem: három pici, kék, sűrűn csapkodó szárnypárt, ami három apró, sárga tündér-félvérhez tartozott. Épp nagy élvezetek közepette vetették magukat egy szemétkonténer tartalmának sűrűjébe, mindenfelé szétszórva ezzel a hulladékot. Mellettük pedig Dylan nyöszörgött egy fához kötözve, betapasztott szájjal. Ahogy megpillantott, a kétségbeesés és az aggodalom minden nyoma eltűnt élénksárgán világító, eredetileg háromféle barna színű szeméből. Még így is, hogy a ragasztószalag eltakarta szinte a fél arcát, láttam, hogy mosolyogni próbál. Nem tudom, pontosan mióta lehetett itt, de szemmel láthatóan megkönnyebbült.
  Figyeltem, ahogy Kerge, Flúgos és Veszett a fejüket, majd egész testüket a kukába fúrják. Ekkor odaosontam Dylan-hez és letéptem a szájáról a tapaszt, mire ő – a fájdalom legcsekélyebb jelét sem mutatva- azonnal elkezdte a mondókáját.
 - Na végre! Már azt hittem, sosem jössz – szidott meg. – Legalább válaszolhattál volna az üzenetemre!
 - Hé, nyugi! Én siettem, ahogy csak tudtam, sőt. Rekordidő alatt értem ide.
 - Ami neked most olyan „hú, de nagy rekord” volt, az nekem minimum másfél órának tűnt – morogta. Nagyon felhúzhatták a ruftik, ha ilyen ideges.
 - Egyébként hogyhogy ki vagy kötve? Nosztalgiáztatok, vagy mi? – vigyorogtam.
 - Ha-ha-ha. De jót röhögtem. Na, oldozd ki a csomót, és kapjuk el őket! – mosolygott most már ő is.
  Eloldoztam, majd mikor a kötél a földre esett, láttam, hogy nem is kötél, hanem három kék póráz hámmal, összecsomózva. Fölemeltem a köteget, Dylan elé tartottam és vártam a magyarázatot. Közben D. erősen gondolkozott a haditerven, majd mikor ráeszmélt, hogy őt bámulom, és meglátta értetlen arckifejezésemet, teljes lelki nyugalommal kezdte mesélni a pórázok sztoriját.
 - Eredetileg sétálni hoztam le őket – gondoltam, ilyenkor már úgysem láthat minket senki -, de egyszer csak elszabadultak, kibújtak a hámokból, összecsomózták a szárakat és… - elhallgatott, mert rájött, miért nézek rá olyan lesújtóan. A magabiztossága egyszeriben semmivé vált, próbált menekülni a tekintetem elől. Mindenhová nézett, csak nem rám, közben egyik kezét zsebre tette, a másikkal pedig rövidre nyírt sötétszőke hajába túrt.
Lassan kifújtam az eddig véletlenül visszatartott levegőt, és rákérdeztem:
 - Dylan, hol van az ezüstketrec?
Nem válaszolt. Már mindkét kezével a fejét fogta és kétségbeesetten nézett maga elé.
 - Dylan… hol a ketrec?!
 - Otthon… Otthon hagytam, Angie…
 Elborult az agyam, egy pillanatra a szó is belém fagyott, olyan ideges lettem. Természetesen ez a szótlanság nem tartott sokáig.
 - Mi az, hogy otthon hagytad?! Hogy akarod így hazavinni őket? Netán pórázon, mint idefelé?!
 - Jó, jó, tudom. Hülye voltam.
 - Hah! Az nem kifejezés!
 - De van ötletem.
 - És mégis mi lenne az? Valamelyik kukából előtúrsz egy ezüstkalitkát?
 - Nem erre gondoltam – hangja nyugodt volt, meggyőző. – Az ezüstkalitkád helyett túrhatnánk… - hatásszünetet tartott, ami teljesen felesleges volt az adott helyzetben, mivel úgysem érzékeltem a horderejét -… kartondobozokat – fejezte be. Jelentőségteljesen nézett rám és várta a válaszomat.
  Nem igaz, nem hiszem el. Ennek légüres tér van az agya helyén, vagy mi? Fogytán volt a türelmem.
 - Csak nem abban akarod hazaszállítani őket? Hahó! Tudod, rufti. Kicsi, rosszcsont félvér, bazinagy, éles fogakkal felszerelve! Egy kartondobozt egy perc alatt eltüntet, ráadásul ezek hárman vannak. Fél perced sem lenne, hogy hazaérj velük, közben kirágnák magukat, és újra elszabadulnának.
  Ekkor hallottuk, hogy nagy mozgolódás támadt a kuka alján. Dylan gyorsan elvette tőlem a pórázokat, maga elé fogta, én meg mögé és a fa mögé álltam, hogy összefoghassam rajta a csibészek rögtönzött kötelét. Ráadásul így még el is rejt az öreg tölgy, nem vesznek észre.
  Kerge nézett fel a konténerből; ellenőrizte, hogy minden úgy van-e, ahogy hagyták. Mivel rendben találta a dolgokat, egy ugrással visszafúrta magát a szemétbe.
  Csend lett megint, én pedig előbújtam a rejtekhelyemről. Ott folytattam volna a dührohamomat, ahol abbahagytam, ha Dylan nem szakított volna félbe.
 - Nem egyetlen egy dobozra gondoltam, hanem többre, egymásba rakva, mondjuk vagy háromra. Azt legalább időbe telik átrágniuk, addig meg simán hazaérek. Ha nem lazsálok...
  Elgondolkoztam. Nem szívesen vallottam be, de egészen észszerű ötletnek tűnt. Mivel így is sokat pepecseltünk, nekem pedig sietnem kellett, kénytelen-kelletlen beleegyeztem. Összeguberáltuk a szükséges dobozokat, de számukat - a biztonság kedvéért - megdupláztuk, hogy kis barátaink lehetséges szökését megnehezítsük. Amint ezzel készen voltunk, indulhatott a rufti-hajtás.

            ***

  Hogy ezekben az apró lényekben mennyi energia van! Körülbelül húsz perc hasztalan össze-visszarohangálás után Dylan és én teljesen kifulladva zöttyentünk le a járdaszegélyre. A homlokomon izzadtság gyöngyözött, az oldalam szúrt, a szemeim kigúvadtak a megerőltetéstől. Szörnyen festhettem. Jobbra pillantva önelégülten nyugtáztam, hogy terelő-társam is hasonló állapotban leledzik. A ruftik tisztes távolságból, a konténer tetején csücsülve tartottak szemmel minket. Nekik persze meg sem kottyant ez a kisebb maratoni futam, és mivel még az éj is leszállt, most voltak csak igazán erejük teljében. Egyiküket némán rázta a szűnni nem akaró röhögés, majd egy óvatlan pillanatban elvesztette az egyensúlyát, és hátrabukott a szemétbe. Azonnal felröppent, és visszaült a helyére, hogy nehogy lemaradjon valami jó poénról. A kacarászást ott folytatta, ahol az imént hirtelen abbahagyta.
  Hangosan szuszogva néztem az órámra, ami háromnegyed nyolcat mutatott. Jesszusom, ha nem indulok el most azonnal, anyu ki fog nyírni! De nem hagyhatom itt Dylan-t ebben a slamasztikában. Amint végiggondoltam az esetleges lehetőségek sorát, hogy mi minden történhetne, ha most én szépen fognám magam, és hazatekernék, rögtön eldőlt a dolog; természetesen a maradás mellett döntöttem. Ám ebben a pillanatban megkordult a gyomrom, emlékeztetve, hogy bizony a vacsoraidő is elmúlt már. Dylan vigyorogva szólalt meg mellettem.
 - Tudom, mit érzel. Anya ma estére bolognai spagettit főzött. Mire hazaérek, csak hűlt helyét találom, ahogy aput ismerem…- Míg magyarázott, a szeme csillogott a vacsora gondolatától, de úgy, hogy sárgán izzó írisze egy pillanatra elvakított. – Rettenetesen éhes vagyok!
 - Én is – helyeseltem.
 - Hmm… De lesz alkalmunk még enni, főleg, ha ezeket itt végre lerendezzük – biccentett megvetően a három kis görcs felé.
  Ó, ha már otthon ülhetnék, és a finom tejszínes carbonara-t lapátolhatnám befelé… Maga lenne a megváltás! – gondoltam magamban.
  Egyre hűvösebb lett, a kezemet a zsebembe rejtettem, de valamitől nem tudtam elég mélyre nyúlni. Megmarkoltam azt a valamit, és előhalásztam, miközben a szám a felismeréstől diadalmas mosolyra húzódott. Hát persze, a csoki! Na, most aztán megvagytok.
  Feltápászkodtam, s önelégült vigyor kíséretében meglobogtattam az édességet Dylan orra előtt. Rámnézett, majd megvetően felhorkant.
 - Jellemző! Én nagy nehezen türtőztetem magamat, próbálom elterelni a gondolataimat az evésről, erre te mit teszel? Csokoládéval hadonászol, és kísértésbe ejtesz! De egye fene, ha már olyan rendes vagy, hogy felajánlottad… - mondta, majd a csokiért nyúlt, de én gyorsabb voltam. Hirtelen feldobtam, majd míg ő a meglepetéstől megállt egy pillanatra, elkaptam a zuhanó édességet, és a hátam mögé rejtettem. Mikor meg akart szólalni, a szabad kezem mutatóujjával csendre intettem, és gyorsan nekikezdtem elsorolni spéci kis tervemet.
 - Nem neked lesz. De nem is nekem. Kis növésű barátainknak szánom!
Azonnal félbeszakított.
 - Ne, Angie! Ha elveszik tőled, nekünk annyi! Akkor aztán intéznek nekünk egy frankó „világvége-effektust”…
 - Nyugi, nem veszik el. Csak csalinak fogjuk használni. Figyelj!
A doboztömeget az oldalára fordítottam, a csokit pedig átkötöztem a pórázakkal úgy, hogy maradjon annyi szára, amivel le tudom lógatni a doboz elé. Megkértem Dylan-t, hogy térdeljen a csapda mögé, hogy mikor a ruftik benne lesznek, borítsa rájuk. Rövid keresgélés után találtam egy elég nagy, használható állapotban lévő, bár kissé rozsdás vaslemezt, amit D. majd fedőnek használhat hazafelé. A doboz száját a kuka és Kerge, Flúgos, no meg Veszett irányába fordítottuk, a csokit pedig lelógattam a csapda elé.
  Tehát készen álltunk. Hátrapillantottam Dylan-re, majd mikor bólintott, visszanéztem a ruftikra. Lassan - és a lehető legnagyobb csöndben - félig kicsomagoltam a nyalánkságot, letörtem belőle egy darabkát, amitől az illata szabadon szállt a levegőben mit sem sejtő cimboráink felé. MEgrángattam a pórázt, mire megcsörrent a csoki csomagolása is. Aztán vártam.
  Flúgos felkapta a fejét, majd Veszett és Kerge is. Megérezték az édeskés illatot, és mint miniatürizált vadállatok vetették magukat a doboz felé, azonnal elfelejtkezve korábbi zsákmányukról, a szemétkonténerről. Szerencse, hogy számítottunk a reakciójukra, különben valamelyikünk biztosan tett volna valami felesleges mozdulatot, ami romba dönthette volna a tervünket. Villámgyorsan felrántottam a csokoládét, és amint a ruftik nekicsapódtak a dobozok falának, Dylan rájuk fordította a csapdát. Megvannak!
  Megkönnyebbülten lélegeztünk fel, majd nevettünk az eddigi szenvedéseinken. De amint elengedtük magunkat, zaj hallatszott a dobozok alól, ami emlékeztetett mindkettőnket; ideje indulnunk. Közben az is eszünkbe jutott, hogy D.-nek mindössze pár perce van hazaérni, mielőtt a bajkeverők megint szabadlábra helyeznék magukat. Ő szólalt meg először, már indulófélben.
 - Annyira köszönöm, Angie! Tudod, ha mást hívok, csak kinevettek, és jól itthagytak volna a bajommal. De tudtam, hogy te segíteni fogsz! Köszi még egyszer – mondta. A nagy hálálkodás közepette óvatosan becsúsztatta a vaslemezt a helyére. Mostanra jópár méterrel odébb járt, így félig-meddig kiabálva beszélgettünk.
 - Szívesen segítettem. De azt remélem, tudod, hogy az elkövetkezendő legalább két hétben nem lehetek a segítségedre, mivel valószínűleg szobafogságban leszek. – Ezzel már akkor tisztában voltam, mikor nem is olyan rég az órámra pillantottam.
 - Uh… Hát, sajnálom! Mindenesetre, holnap úgyis beszélünk a suliban.
 - Igen, persze.
 - Majd elmondod a fejleményeket. Na, én megyek, ezek mindjárt végeznek a harmadik réteggel, ha jól érzem. Jóéjszakát, Angie, és tényleg köszi! – Azzal elrohant.
  Néztem utána egy darabig, aztán odaballagtam a biciklimhez. Nehézkesen felszálltam rá – a hajsza alaposan kifárasztott. Fél percen belül – lassan, de biztosan – útban voltam hazafelé. Monoton tekerés következett, már a körforgalomnál jártam. Épp eljátszottam a gondolattal, hogy mi történt volna, ha a vakarékok megszerzik a csokoládét, amikor a szemem sarkából egy kis villanásra lettem figyelmes. Azonnal leugrottam a nyeregből, tettem pár lépést előre és abba az irányba kémleltem, ahol az imént a fényt láttam, de már nem volt ott semmi. Vissza-visszapillantva odaléptem a bringához, és felültem, de egy érzés nem hagyott nyugodni; zsibbadt a tarkóm, a hideg futkosott a hátamon.
Valaki figyelt.
  Újra leszálltam, de most a járgányomat a mellettem magasodó gimnázium kétméteres falának támasztottam, abban a hitben, hogy úgysem tűnik el. Hiszen nincs idekint senki rajtam kívül… Vagy mégis? Úgy döntöttem, sürgősen utánajárok, így hát elindultam a vélt irányba, a titokzatos fény és az idegesítő érzés forrása felé. Kis idő múltán megérkeztem a volt iskolám előtti parkba. Átvágtam a gyepen, egy homokozón, majd átbújtam a magas, kovácsoltvas kerítés két rúdja közt – ezzel a manőverezéssel a lakónegyedbe csöppentem. Előttem tornyosult négy tízemeletes háztömb, bejáratukat megvilágították az utcai lámpák. Az általuk nyújtott kis világosságon kívül mindenhol a koromsötét uralkodott. Az árnyékom ijesztően hosszúra nyúlt, és miközben figyeltem, előttem óriási csattanással a földön landolt egy fémkuka. Valaki vagy valami felborította.
  Felkaptam a fejemet – hangosan ziháltam, a rémülettől minden egyes szőrszál égnek meredt a karomon. Ahogy felnéztem, egy lábat láttam eltűnni az utolsó tömb sarkánál. Alig mertem elindulni, a szívem a bordáimon játszott meggyőző dobszólót. Mindennek ellenére rohanni kezdtem felé, és meglepetten hallottam, hogy a láb gazdája is nagy sebességgel fut, minden bizonnyal előlem. Követtem, bár látni alig láttam – csak a lépései zaját hallottam, és kirajzolódott egy a sötétnél is feketébb alak, amint biztonsággal cikázik a különböző akadályok között. Egyszer sem botlott meg, én azonban annál többször, így esélyem sem volt utolérni. Valahonnan ismerős volt ez az ügyesség, ez a hibátlan mozgás. Úgy suhant előttem, mint egy nagymacska, és - ebben a stresszes állapotban - ha akartam se tudtam volna megmondani, hogy kire, vagy mire emlékeztetett.
  Túl sokáig futhattunk a sötétben, mert mikor végre lámpafényre értünk, és megpillanthattam volna az idegent, elvakított a világosság, mire megtorpantam és fájdalmas sziszegés közepette hunyorognom kellett. De csak egy pillanatig voltam vak; mihelyst felpattant a szemem, egy hosszú, hófehér hajtincset láttam beleveszni a sötétbe, többet nem.
  A rohanástól kifulladva előregörnyedtem, és a térdeimre támaszkodtam. A pulzusom az eget verhette, az adrenalinszintem dettó, a szívem pedig majd' kiugrott a helyéből. Szédültem, a légszomjtól enyhe hányinger kerülgetett. Leültem a fűbe, és míg a hajszában néhányszor megbicsaklott bokámat masszírozgattam, próbáltam mélyen és egyenletesen lélegezni. Egy darabig belső szemeim előtt terjengő foltokra és karikákra koncentráltam, majd kezdtem megszokni a gyér fényviszonyokat, így szememmel kutatni kezdtem a teret. De senkit sem láttam. Senki nem volt ott rajtam és a lassan múló félelmemen kívül.
  A titokzatos idegen eltűnt.