EMLÉKEZZ RÁM!

  Fényárban úszott a szobám, mikor reggel kinyitottam a szememet. Nyugtalan voltam, talán kicsit zavart. Felültem, és az ágyam melletti éjjeliszekrényen lévő képre pillantottam. Édesanyám vidám mosollyal nézett vissza rám; arca egy cseppet sem hasonlított az álmomban látottra. Akkor kérlelve, reménytelenséggel teli szemekkel meredt rám, és folyton azt ismételte: emlékezz rám! Ha nem őt láttam, akkor a pincében porosodó könyvszekrény képe villant fel előttem. Mi lehetett ez a furcsa vízió? Úgy éreztem, a végére kell járnom.
  Kimásztam az ágyból, végigsimítottam anyu fényképén, majd magamra valamit és a földszint felé vettem az irányt. Szaporán lépkedtem lefelé a lépcsőfokokon, mikor pedig leértem, halk nevetgélés ütötte meg a fülemet. Átvágtam a nappalin, hogy a konyha melletti válaszfalhoz álljak, és beleshessek úgy, hogy senki ne vegyen észre, bárki is van bent. Kikukucskáltam rejtekem mögül, de szinte azonnal meg is bántam. A látvány, ami elém tárult, jeges marokkal szorította a szívemet: apu és az új barátnője éppen reggeliztek, és azon nevettek, ahogy apám egész arca csupa dzsem lett a kenyerétől. A nő anyu kedvenc helyén ült, az ablak alatt, ahová ilyenkor mindig besütött a nap, kellemesen, bizsergetően átmelegítve az embert. Én is gyakran ültem ott, de én a lánya vagyok - én megtehetem. Ennek a cafkának pedig nincs joga elfoglalni a helyét, sőt. Szerintem ahhoz sincs joga, hogy egyáltalán ittlegyen.
  Megkönnyebbültem, mikor végre elfordultam az "idilli" csendélettől. Nem akartam rájuk rontani azzal, hogy ideje lenne végleg lelépnie és vissza se fordulnia, mert azzal csak magamra haragítottam volna aput. Így hát visszatértem eredeti küldetésemhez, nevezetesen, hogy lemenjek a pincébe és úgy találjam meg azt a valamit, amire szükségem van, hogy fogalmam sincs arról, mi lehet. Rámehet a napom - gondoltam. De nem érdekel! Anyu üzenni akart valamit, és rá fogok jönni, mit.

  Tehát nekiindultam a lefelé vezető lépcsőnek is. Ahogy mélyebbre mentem, egyre hűvösebb lett, mindinkább körüllengett az áporodott, dohos levegő, amitől tüsszentenem kellett. Gyorsan a számra tapasztottam a kezemet, eltakarva az orrlyukaimat is, így az égető érzés elmúlt. Leengedtem a kezem, és kifújtam a levegőt. Ha meghallanak, azonnal itt teremnek, és kérdezősködni kezdenek, azt pedig nem akartam. Időpocsékolás már az is, hogy kitaláljak valamit, és így leszálljanak rólam. Apu amúgy is fölhívna a házba... és akkor megint lóghatnék vissza. Továbbindultam, és meg sem álltam a lépcső aljáig. Egy kicsi, kerek, alacsony mennyezetű szobába érkeztem, ahol néhány doboz és az a bizonyos ódon könyvszekrény töltöttek ki szinte minden helyet. Odaléptem a könyvekhez, majd kezembe vettem egy vastag gerincű kiadványt. Meggyőződtem róla, hogy nem ez az, ami kell. Újabb könyvet vettem le, majd még egyet és még egyet. Nem tudtam, mit keresek, csak azt, hogy ha már megtaláltam, tudni fogom. Közben odafentről egyre hangosabb zajok szűrődtek le, már a rádiót is hallottam. Morogtam az orrom alatt - nem tetszett a gondolat, hogy apu mással legyen boldog, és ne az én anyukámmal. Pedig apa nyilvánvalóan élvezi a helyzetét, és ettől a hányinger kerülgetett. Hogy történhetett ez?
  Egyre kétségbeesettebben túrtam a könyveket, mikor egyszercsak fekete árny suhant el a sarokban. Abba az irányba meredtem, majd ahogy visszafordultam, egy
 egér szaladt el a lábam mellett. Ijedtemben elakadt a lélegzetem, és ahogy megugrottam, véletlenül belerúgtam a szekrénybe. A könyvek összeborultak, mint a kártyavár, majd szépen sorban lepotyogtak a földre. Nagyot sóhajtva térdrerogytam, úgy kutattam tovább.
  Ekkor akadt a kezembe egy vékony, keményfedelű, égszínkék, textilborításos kötet. Csak annyi volt rányomva a borítóra: Jegyzetek. Kinyitottam, és láttam, hogy kézzel írt versekkel van tele. Beleolvastam az elsőbe, de nem tűnt ismerősnek. Ahogy kicsit lazábban tartottam a kezemben, a könyv kinyílt a leggyakrabban szétfeszgetett oldalon. Még szamárfület is hajtottak a sarkára. Egy rövid versike volt csupán a lapon, dallamos kis mondóka. Olvasása közben ismerős érzés kerített hatalmába, olyan volt, mintha már nagyon sokszor hallottam volna.

  Egyik pillanatról a másikra felderengett egy halovány emlék még nagyon régről, a legrégebbiek közül. Kicsi voltam, alig ötéves. Egy kórházi szobában álltunk apuval, anyu ágyban feküdt; túlságosan kimerítették az elmúlt hónapok és a fájdalmak, amiket azalatt átélt. A komor csendet csak szaggatott zihálása törte meg néha, és az én szipogásom. Nem sokkal előtte próbálták meg apuval elmagyarázni nekem a tényt, hogy ő már nem jön velünk haza. Először megrendülten álltam, kapkodni kezdtem a levegőt, aztán a félelem magával ragadott, és hirtelen hisztérikus zokogásban törtem ki. Kérdésáradat rohanta meg az elmémet.
Miért mondanak ilyet? Miért ne jönne haza? Nem engedik neki? ...Nem akar? Vagy ami rosszabb: talán már nem szeret minket? Nem akartam elhinni...
  Anyu tudta, mennyire felzaklat majd a hír. Kiküldte aput a kórteremből, engem pedig odahívott magához. Felmásztam mellé az ágyra, befészkeltem magam kitárt, biztonságot nyújtó karjai közé. Olyan gyönge volt az ölelése, olyan fáradt! Patakzott a könnyem. A hajamat simogatta egy darabig, és halkan csitítani próbált - egy szóval sem mondta, hogy "minden rendben lesz", vagy hogy "nem lesz semmi baj". Nem látta értelmét a felesleges reménykeltésnek. Az éjjeliszekrényén lévő égszínkék borítású könyvecskét vette inkább a kezébe. Ez volt az a könyv. Ott nyitotta ki, ahol nálam is nyitva volt, és szamárfület hajtott a felső sarkára. Csendesen olvasni kezdte a verset, amit korábban ő írt, hogy elaltasson vele az álmatlan éjszakákon. Most azonban nem aludtam el. Vörösre sírt szemeimmel néztem rá. Éreztem, hogy tényleg nem jön viszza velünk. Szorosabban bújtam hozzá, ő pedig puszit nyomott a fejem búbjára. Fáradtan a hajamba motyogta az ismerős szavakat: "Emlékezz rám, kicsim! Nagyon szeretlek. Emlékezz rám, mindig!"

  Az emlékkép szertefoszlott, én pedig észre sem vettem, hogy ömlenek a könnyeim. Kézfejemmel gyorsan letöröltem őket.
Hogy is felejthetném el őt? Soha nem fogom. Az álmom pontosan arra emlékeztetett, hogy soha sem fogom elfelejteni az édesanyámat.