Álmodtam.
  Sorfalat álltam egy nagy csoportnyi emberrel, egy hatalmas, tornateremre emlékeztető, sötét arénában. Előttünk alaktalan fény tűnt elő a semmiből, ami egyre nagyobb lett, és lassan egy szikrázó alagút formáját vette fel. A fény a szivárvány minden egyes árnyalatát váltogatta, majd csapongó, tajtékzó, vakítóan fehér színt vett fel, és valami előugrott az alagútból. Szememet eddig a jobb kezemmel valamelyest eltakartam, de győzött a kíváncsiság, és leeresztettem a karomat.
  Egy farkas állt előttem. Egy közönséges szürke farkas, aki talán annyira mégsem volt közönséges. Bundája egészen világos galambszürke, aranyozott foltokkal az egész testén. A szeme mély csokoládébarna, és csak úgy ragyogott. Nem volt túlságosan nagy termetű, nősténynek tippeltem. Fiatal volt, nyurga, és semmi sem kerülte el a figyelmét. Fülét kíváncsian forgatta irányunkba, és végignézett a tömegen. Mindenki arcán elidőzött egy pillanatra, kivéve engem. Mikor végzett, leült, nyelvét kilógatva lihegni kezdett, mint aki hosszú útról érkezett meg. Az emberek közül néhányan vették a bátorságot, és tettek felé pár óvatos lépést. Ahogy ezt meglátta, a farkas felpattant, majd - vicsorgás és habzó száj-effekt nélkül - örömében csóválni és csaholni kezdett. Az emberek megálltak, nem tudták mire vélni a váratlan reakciót. Közben a farkas játékosan toporgott, néha egy helyben pördült meg saját tengelye körül. Ez a várakozásteljes öröm igencsak felkeltette az érdeklődésemet, és le nem vettem a szememet az állatról.
  Egyszer csak megállt, szépen elrendezte magát és felém kapta a fejét. Egyenesen a szemembe nézett, ezt még több méter távolságból is láthattam. Sóhajtott egyet, mintha csak azt mondta volna: "Na, végre, megvagy." Lassan felállt, és kocogva elindult felém, átszelve a távolságot. Közben a szívem majd' kiugrott a helyéből. Istenem, biztos ez, egészen biztos? Idejön hozzám? És igen. Amint odaért, fékezett, rám emelte kifejezésteljes szemeit, majd mélyen, nagyon mélyen - meghajolt.
  Előttem. Egy farkas. Egy vadállat. Egy gyönyörű, vad teremtés fejet hajtott előttem, nekem pedig leesett az állam a meglepetéstől. A háttérből is értetlen sustorgást hallottam a sok "Nahát!" és "Nem hiszem el!", "Láttátok?!" felkiáltás mellett. De nem figyeltem oda rájuk. Csak a farkasra koncentráltam. Engem nézett, mint aki parancsra vár, szeme izzott a vágytól - a vágytól, hogy azt tehesse, amit kérek tőle.
  Nem tudván, mit is kérhetnék tőle, kimondtam, ami először eszembe jutott.
  - Ülj le!
És leült. Szinte még ki sem mondtam, már ült. Olyan volt, mintha.. mintha... Újra próbálkoztam. De most nem ejtettem ki a számon a szavakat, csak behunytam a szememet, és elképzeltem magam előtt, ahogy a farkas fekszik a földön. Mire lepillantottam rá, már feküdt, és olyan arcot vágott, mintha bántaná, hogy ettől komolyabb parancsra nem telik tőlem. Szinte láttam, ahogy bal szemöldökét kérdőn felvonja. A mindenit...
  Támadt egy ötletem. Amit eddig láttam, az mind teljesen abszurdnak tűnt, és minden jel arra mutat, hogy a vad képes a tudatomba látni.
  "Na ne mondd! Elég sokáig tartott, míg rájöttél, meg kell hagyni...Már kezdtem komolyan elunni magamat."
Mi volt ez? ... Csak nem...
  "De, csak de."
Úristen. A farkas megszólalt!! Vagyis hát..
  "Nem egészen >megszólaltam<, de annak is veheted akár. Abban igazad van, hogy tisztára olyan!" És mosolygott.
  - Hát ezt.. el sem hiszem. Hogy lehetséges ez?
  "Az titok. Épp csak látogatóba jöttem, vagyis.. hát, küldtek. A gazdám, Alistair parancsolta, hogy téged keresselek, és meg is találtalak! Azt hittem, sosem sikerül kikászálódnom a kapuból, jól fel is kavarta a gyomromat. Rosszabb, mint ezer féreglyuk..."
  - Van neved is?
  "Ejueila."
  - Hogy... micsoda? Ehu...
  "Pontosan. Ejueila, de a barátaimnak csak Eju."
  - Oké, hmm, szóval, Eju.. Miért pont engem kellett megkeresned? És egyáltalán honnan ismer engem ez a te Alistair-ed? 
  "Fogalmam sincs. Csak mutatott rólad egy képet, és megkaptam az utasítást."
  - Miért kellett megkeresned?
  "Nem mondhatom el."
  - Miért nem?
  "...Túl sokan vagyunk, nemde? Nincs kedved segíteni egy kicsit?"  
  - Mire gondolsz?
  "Ürítsd ki az arénát! Alig kapok levegőt, és idegesít, hogy mindenki bámul, mint a moziban..."
  - Öö, hát, ez nem olyan egyszerű, tudod.. Igazából azt sem tudom, hogy mit keres itt ez a sok ember. Sőt, tulajdonképpen azt sem tudom, hogy én mit keresek itt, és..
  "Neked itt kellett lenned, hát itt is vagy. A többiek, gondolom, azért vannak jelen, hogy az én dolgomat nehezítsék. Először majdnem sikerült is, de aztán megláttalak, és eloszlott a kételyem."
  - Nem úgy tűnt, hogy bármiben is kételkedsz, mikor kiugrottál a.. a kapuból.
  "Hmm. Nem, lehet, hogy tényleg nem úgy festettem. De csak mert roppant jól szórakoztam! Az igazság az, hogy fogalmam sincs, miért, de az ő gondolataikat nem hallottam, és mivel egy szót se szóltak, csak nevettem az arckifejezésükön. Nagyon élveztem!" - húzta fel oldalt az ajkát, amitől úgy tűnt, mintha féloldalasan mosolyogna. "De most már tényleg örülnék, ha eltűnnének. Zavarnak."
  - Nem tudom, hogyan küldhetném el őket.
  "Egyszerű: Képzeld el az arénát úgy, hogy csak te meg én vagyunk itt.. Ja, és a kapu! Be ne zárd a kaput, különben soha a büdös életben sem kerülök haza! Menni fog?"
  - Azt hiszem...
  "Akkor jó. Tehát, koncentrálj. Csak a sötét terem, a kapu, te és én."
Koncentráltam. Lehunytam a szemem, majd pár másodperc múltán kinyitottam. Meglepődve konstatáltam, hogy sikerült.
  - Hű, de komoly! - vigyorogtam teli pofával. - Miért van az, hogy eddig ilyenekre nem voltam képes? Mást is meg tudok így idézni? És tényleg ilyen egyszerű? Csak koncentrálnom kell, és bármit meg..
  "Oké, oké, oké. Figyelj! Szép volt, ügyes vagy. De attól félek, hogy ezt csupán a jelenlétem váltja ki belőled, és az is csak addig, míg a kapu nyitva van." - közölte megbánó arccal, és egy picit meghunyászkodott. Erre elszomorodtam. Tárgyilagos formát próbáltam felvenni, hátha többet is megtudhatok.
  - Tulajdonképpen honnan jöttél?
  "Nem árulhatom el."
  - Miért nem?
  "Mert úgy lenne a legjobb, ha te magad jönnél el megnézni!"
Erre leesett az állam, és nem jutottam szóhoz. Na, ennyit a tárgyilagosságról...
  Menjek? Ne menjek? ... Menjek? Megyek.  Hát persze!... Nem, dehogyis!... De megtudhatnám, hogy ki ez az Alistair és hogy mit akar tőlem. El kéne mennem. Csak egy kis időre...
  Ekkor halk csilingelést hallottunk a kapu túloldaláról, mintha csak becsöngettek volna. Ejueila felpattant, és sietősre fogva a figurát, így szólt:
  "Jó lenne, ha most el tudnád dönteni, mert sajnos ilyen alkalom nem tudom, hogy adódik-e még. Viszont ha eljössz, az nem >csak egy kis időre< szól...Ezt akartam még elmondani. Ha velem tartasz, akkor ide többet nem térhetsz vissza. Ott kell maradnod."
  - Micsoda? De hát ez így nem igazság! Ezt eldönteni, most azonnal?!
  "Lehet, hogy meggondolatlanul döntesz, ha velem jössz, de az is lehet, hogy akkor tévedsz, hogy ha maradsz."
Nem tudtam mit mondani. Zakatolt a fejem. Menjek? Maradjak?
  - Eju, te mit javasolsz?
  "...Én azt javaslom, hogy siess!" És ezt megerősítendő, újra felhangzott a csilingelés, ezúttal határozottabban. Ejueila már a kapuban állt, és aranyszín szemöldökét ráncolva várta a válaszomat.
  Újra behunytam a szemem. És koncentráltam. Mit akarok igazán? A békés, nyugodt, jól ismert otthonomat, vagy az idegen, vad, de minden bizonnyal kalandosabb és varázslattal teli új világot bejárni? A válasz túl világosan fogalmazódott meg bennem. Kinyitottam a szememet, és megpróbálva letagadni minden keserűséget, kimondtam.
  - Maradok. Add át üdvözletemet a gazdádnak, és mondd el, hogy sikerrel jártál.
 Bár ez így csupán félsiker - gondoltam. Ennek ellenére Ejueila bólintott.
  "Rendben. Vigyázz magadra, és ne félj attól, amit választottál!" Árulkodó könnycsepp gördült végig az arcomon, egészen le az államig. Ez meg mi? Sírok? De miért?
 Lehet, hogy rosszul választok? Belegondoltam - egyszer, kétszer. Végül mégis a maradás mellett tettem le a voksomat.
  - Köszönöm, Eju. Mindent. Örülök, hogy megismerhettelek!
  "Részemről az öröm. De most már ideje indulnom." - Azzal belépett a kapun.
  Hezitáltam. Még nem tűnt el teljesen. Rohanni kezdtem felé, egészen közel jártam, de már vakított a fény. A kapu kezdett összeszűkülni, már csak az alagút látszott. De még éreztem, hogy ott van. Belekiáltottam a sugárzó világosságba.
  - Eju! Szerinted jól döntöttem?
Egy pillanatig nem érkezett válasz. Aztán mintha minden irányból az ő hangját hallottam volna, így szólt:
  "Akkor döntesz jól, hogyha csakis magadra hallgatsz, a szívedre! Ezt jól jegyezd meg, és soha ne felejtsd el! Ha válaszút elé kerülsz, Te mindig ott leszel magadnak, és ez a legfontosabb." Ahogy ez elhangzott, lelógó bal kezem alatt mintha valami iszonyúan puha, selymes dolog suhant volna végig... Nem néztem le, csak éreztem, ahogy a galambszürke bunda, arany foltokkal siklik az ujjaim között, és abban a pillanatban minden kételyem elszállt. Már csak mosolyogtam a fénybe.
  - Köszönöm, Ejueila. Találkozunk még.
  Ez nem volt kérdés. A kapu olyan tempóban, ahogy megjelent, el is tűnt, és záróakkordként még utoljára felcsendült a csilingelés.